Második

- Hogy micsoda?? – kérdeztem teljesen ledermedve. – Oké, ez nekem sok. Egyik napról a másikra kiderül, hogy a családom ősi boszorkánycsalád, összejövök egy vámpírral, majd miután őt kivégezni viszik, egyedül miattam, összefutok egy vérfarkassal, akinek éppen a házában járkálok föl-le, mint kurván a bugyogó. Ez csak egy álom. Egy elég fantáziadús, durva álom.
- Nem hiszem. Különben akkor én is álmodok, és akkor már ketten álmodjuk ugyanazt, ami elég furcsa lenne, tekintve, hogy még a nevemet sem tudod, sosem találkoztunk.
- Tényleg, mi is a neved? – ezen aztán már tényleg nevetnem kellett. Itt beszélgetünk már egy órája, itt ülök az ágyán (no nem olyan célból) és még mindig nem tudom, hogy hívják.
- Peter Laurence.
- Nos, Peter. Akkor beszéljünk egy kicsit rólad.
- Huszonhárom éves vagyok, egyedül élek, nincs barátnőm, szüleim meghaltak, de kétségkívül forognának a sírjukban, ha megtudnák, hogy hazahoztam egy boszorkányt.
- Mi baja van mindenkinek a boszorkányokkal? – néztem Peterre kérdőn.
- Nem tudom, általában a természetfölötti lények nem kedvelik egymás társaságát, hacsak nem egy fajtából valók. Így nem férnek meg a vámpírok a vérfarkasokkal, és a boszorkányokkal, normális esetben mi vérfarkasok sem kedveljük a boszorkányok és a vámpírok társaságát és ti boszorkányok sem mutattok túl sok érdeklődést irányunkba, esetleg a vámpírok irányába. Ne vedd rossz néven, ezek ősi ellentétek, amiken nem lehet változtatni.
- Ennek olyan Rómeó és Júlia feelingje van. – mondtam egy kis mosollyal a szám sarkában.
- Igen, így is mondhatjuk.
- Ismered Alexander Nortont?
- Őt ki ne ismerné? Az apja a vámpírok kormányzója.
- Milyen szigorúan veszik a kapcsolatot más fajokkal (hogy a te szavaiddal éljek)?
- Olyan felső rétegekben, amikben ő mozog, nagyon. Az ő apja minden vámpír főnöke, nem örülne, ha más fajokkal „vegyülne” a fia. Miért?
- Hát ööö izé… - zavartan néztem a földre.
- Te lefeküdtél Alexander Nortonnal?? – úgy nézett rám, mintha két fejem lenne, és az egyik rángatózna.
- Hát, ami azt illeti igen.
- Jézus Úr Isten! Minden bizonnyal egy egész vámpír horda akar téged kiszipolyozni, amiért beszennyezted a vérvonalat.
- De hát nem vagyok terhes tőle…tudtommal. Remélem, nem vagyok terhes. Apám meg is ölne, ha tudná, hogy egy vámpír gyerekét hordom a szívem alatt. – kicsit pánikba estem, ez eddig eszembe sem jutott, mint lehetséges következmény.
- Valószínűleg nem. Egy vámpírnak akarnia kell a gyereket, anélkül nem megy. Hacsak nem akart tőled gyereket, nem vagy terhes.
- Nem hiszem, hogy akart volna. Azért ő sem rohan önszántából a fakaróba.
Kinéztem az ablakon. Kinn már teljesen világos volt, öt óra felé járhatott az idő.
- Szerintem aludjunk egyet. – javasolta Peter, majd ásított egyet.
- De mi lesz apámmal? Mi lesz, ha bántják őt?
- Téged akarnak, tudni fogják, hogy nem vagy ott. Viszont azt nem, hogy itt vagy. Tudom, ez most furán hangzik, de a vámpírok érzékszerveit megzavarja a vérfarkasok szaga, így csak nagy nehézségek árán tudnák követni a nyomodat. És mivel a park óta együtt vagyunk, nagyon kicsi az esélye, hogy ránk találnak. Nyugodj meg, itt biztonságban vagy.
- És mi lesz Alexanderrel?
- Este elviszlek az apja palotájába és megtudod mi lett vele. Ha még él, megpróbálhatjuk kiszabadítani.
- Miért vagy ilyen kedves velem? Boszorkány vagyok, méghozzá az erősebb fajtából, a barátom egy vámpír, ráadásul a kormányzó fia.
- Különös kegyetlenséggel a sors valamiért kedvességgel és jó szívvel áldott meg, aminek a következményeit naponta szívom.
Átöleltem Petert és ismét éreztem azt a melegséget. Nos, hozzá tudtam volna szokni. Még mindig Alexandert szerettem, annyira, hogy akármit megtennék érte. De jó volt tudni, hogy valaki mellettem áll és megért a legnehezebb időkben is.
- Köszönöm. – suttogtam a fülébe.
Akkor vettem csak észre, hogy Peter nem olyan magas, mint Alexander volt. Alexander legalább százkilencven centi volt, ha nem több, és eléggé eltörpültem mellette a magam százhatvanöt centijével. Huszonöt-harminc centivel volt magasabb legalább. Peter maximum százhetvenöt centi volt, könnyen felértem a nyakát, hogy átkaroljam. Fiatalabb is volt, mint Alex, ahogy elnéztem, bár három évnél nem lehetett több köztük első ránézésre. No de tudtam, hogy a vámpírok nem öregszenek, így elképzelni sem tudtam, hogy Alexander hány éves lehet.
- Ti ugye öregszetek, míg a vámpírok nem? – kérdeztem.
- Igen, teljesen úgy működünk, mint a normális emberek, csak alakot tudunk váltani. Annyi a különbség, hogy a mi testhőmérsékletünk pár fokkal magasabb, mint az embereké.
- Nem tudod, Alexander hány éves lehet, csak úgy megközelítőleg?
- Idén lesz kétszáz-húsz. – mondta a legnagyobb természetességgel a hangjában.
- Tessék?? Jézusom! Kétszáz-húsz év az nagyon sok.
- Bizony, nagyon sok. Sosem lennék képes kétszáz évig élni. – mondta, miközben épp pólót cserélt. Elképesztő felsőteste volt, kidolgozott izmokkal. Ha nem lettem volna halálosan szerelmes egy másik férfiba, tuti rámásztam volna. Nem mindennap vetkőzik egy vérfarkas veled egy szobában. – Tudod, az életben az a szép, hogy múlandó. Mármint egyeseknek nem, de azoknak, akik ténylegesen élnek, azoknak igen. Megszületünk, felnövünk, gyerekeink lesznek, később unokáink és mikor már kellően ráncosak vagyunk, és nem bírunk a tükörbe nézni, akkor megszabadulunk magunktól.
Rég találkoztam ilyen gondolkodású férfival. Azért van a sorsnak iróniája, nem mondhatja senki, hogy nincs. Kifogok két olyan pasit, akivel a legutolsóként szabadna csak együtt lennem, ha az egyik lenne Ádám, én meg Éva a Paradicsomban, és tőlünk függene az emberiség (illetve nem is tudom, milyen gyerekem lenne, egy vámpírtó, vagy egy vérfarkastól) jövője, csak és kizárólag akkor. Másképp nem.
Peter kezembe nyomott egy inget, sejtettem, hogy az övé volt. Miután nagy nehézségek árán megtudtam, hol a fürdőszoba (szinte elvesztem ebben a nagy épületben, már nem egyszerű ház volt, hanem bazi nagy épület) átöltöztem. Nem akartam előtte vetkőzni, azt hiszem, kicsit fura lett volna. Már csak azt nem tudtam, hol fogok aludni. Peter nagyon ragaszkodott ehhez a szobához, egész idő alatt itt volt, még itt is öltözött át. Szóval elég erős a gyanúm, hogy vagy ki fog rakni, vagy mellette kell majd aludnom. Bazi nagy ház és csak egyetlen egy franciaágy van benne. Én ezt nem értem. Kisétáltam a fürdőszobából és az ablakon keresztül láttam, hogy már az ég alján látszanak a Nap fényes sugarai. Peter besötétített, mire visszaértem a szobába.
- Ne értsd félre, nem égek meg a napon, csak nem tudok fénynél aludni. – magyarázkodott, miután látta a döbbenetet az arcomon.
- Én hol fogok aludni? – kérdeztem félénken.
- Itt. – mondta nemes egyszerűséggel.
- És te? – próbáltam rátérni a lényegre.
- Én is itt. – úgy mondta, mintha neki ez egyenesen természetes lenne, hogy két órája megismert lányok fekszenek az ágyába.
Befészkeltem magam az ágyba, a puha takarók közé. Jó volt végre feküdni egy kicsit, aznap eléggé kifáradtam. Furán hidegnek éreztem a házban a hőmérsékletet, valószínűleg a légkondi miatt. Ahogy befeküdt mellém, éreztem a hőhullámot, ami az egész testemen keresztülhatolt. Próbáltam nem arra gondolni, hogy egy iszonyatosan szexi vérfarkas fekszik tőlem harminc centire az ágyban és úgy néz az éjfekete szemeivel, hogy el tudnál olvadni. Tudtam, hogy csak a testem kívánja, de az nagyon. Éppen küzdöttem a gondolattal, hogy akkor most tegyek valamit, vagy ne tegyek, mikor a kezemre tette a kezét. Megnehezíti a helyzetem. Valahogy érzetem, hogy ő is kíván engem. Sóhajtottam egyet.
- Jó éjt, Peter.
- Jó éjt, Rebecca.
Elfordultam a másik irányba. Mindketten csalódottak voltunk, de tudtuk, hogy nem szabad. Ez nem szerelem, csak puszta testi vágy. De ha csak ennyi, akkor miért nem tesszük meg? Hogy csalhatnám már meg, életem szerelmét, aki nagy valószínűséggel, az életével fizetett a kapcsolatunkért? Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy csak akkor leszünk bűnösök, ha azzá tesszük magunkat. A bűntudat az, ami sokakat felemészt, még akkor is, ha nincs akkora súlya a dolognak, amit tett. Ha szerinte nagy bűn volt, akkor az is lesz. Viszont, ha nem érzi magát bűnösnek, bűntudata sem lesz, így minden rendben. Én az utóbbi mellett döntöttem. Mint mondtam, ez csak testi vágy, nem szerelem. Csak szex és más semmi, mondhatnám. De ez egy soha vissza nem térő lehetőség. És ettől még ugyanúgy szeretem Alexandert, ez csak…csak szex. Visszafordultam Peter felé, aki még mindig ugyanabba az irányba nézett, mintha tudná, hogy úgyis visszafordulok. Vadul megcsókolt, majd letépte rólam az inget. Végig simított a melleimen, majd a hasamon és lehúzta a bugyimat. Ismét megcsókolt.
- Csak…szex. – lihegtem.
- Csak…szex – ismételte, majd levette a boxerét és belém hatolt.
Felnyögtem a fájdalomtól, majd a melegség és a jó érzés kerített hatalmába. Érintések, simogatások, csókok és sóhajok… Ezek jellemezték a szeretkezésünket. Együttlétünk csúcspontjára szinte egyszerre jutottunk el, ami az Alexanderrel töltött éjszakámról nemigen mondható el. Azután elaludtam. Legalábbis nem emlékszem mi történt, úgyhogy eléggé kiüthetett.