Vér és mágia

Mi az erősebb: a testi vágy vagy a szerelem?
Lehet e szeretni egyszerre két férfit?

Első

Könnyeim áztatták az arcomat, majd a gravitációnak köszönhetően a földet öntözték. Szinte biztosra vettem, hogy Alexandert már valahol az apja éppen megkarózza, majd elégeti azzal a váddal, hogy meggyalázta a fajtájukat. Szörnyű volt ebbe belegondolni, de nem tehettem semmit. Ez a tudat pedig lassan belülről felemésztett. Boszorkány voltam, de még igen kezdő és nem szállhattam szembe egy már valószínűleg több ezer éves vámpírral.
Egyszer csak megjelent előttem egy alak. Fekete edzőcipőt viselt, többet nemigen láttam belőle, de nem is akartam. Gondoltam csak nem akar megölni, bár abban a pillanatban a halál megváltás lett volna számomra. Leguggolt velem szembe, majd átnyújtott egy zsebkendőt.
- Köszi. – hüppögtem.
Megtöröltem vele az szemem és mikor elemeltem az arcomtól, láttam, hogy tiszta fekete. „Nagyszerű, a sminkemnek is annyi.” gondoltam. Bár ebben a pillanatban ez érdekelt a legkevésbé. Legkisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy az elkenődött sminkem miatt aggódjak.
- Hé, mi a baj? – kérdezte a pasas szelíden.
- Elvitték. És meg fogják ölni…miattam! – és ismét kitört belőlem a zokogás.
Úgy látta, jobb, ha nem kérdezősködik többet. Elég jó helyzetfelismerő volt, ugyanis nem voltam éppen kommunikáció-képes állapotban. Leült mellém és átölelt. Éreztem a forróságot a mellkasán. Biztos voltam benne, hogy nem vámpír. Két mondatot sem beszéltem vele, de valahogy éreztem, hogy szöges ellentéte Alexandernek. Jó volt érezni a meleget (holott elég fülledt, nyári idő volt) és hallani a szíve minden dobbanását, érezni, ahogy megemelkedik a fejem minden levegővételnél. Ilyet Alexandernél soha nem éreztem. Nyilván nem véletlen, hiszen az ő szíve nem működött és még csak nem is lélegzett. Mintha élőhalott lett volna. Várjunk egy picit…az is volt! De perpillanat nem tudtam, hogy még mindig fennáll e, ez az állapot, vagy már halott halott. A ritmikus lélegzést és szívdobogást hallva teljesen megnyugodtam. Hihetetlen, mennyire meg tudott nyugtatni néhány alapvető életfunkció. Ekkor az ismeretlen pasas mélyet szippantott a levegőből.
- Van itt még valaki. – mondta nyugtalanul.
- Ezt hogy érted?
- El kell mennünk innen, itt nem vagy biztonságban.
- De én itt lakom. – jelentettem ki határozottan.
- Csak egy kis időre. Nem tudom, mekkora veszély fenyeget, kik üldöznek téged. Hazaviszlek hozzám és elmondasz mindent, jó?
- Oké. - egyeztem bele. 
Nemigen láttam más megoldást, mert ha tényleg van itt valaki (legyen az akár egy rablásra hajlamos ember, egy véremre szomjazó, éhes vámpírhorda, vagy akár az életemre törő ellenséges boszorkánycsalád) semmilyen tekintetben nem voltam biztonságban. Ezért hagytam, hogy a pasas felnyaláboljon, mint egy zsák krumplit (bár kétségkívül nagy odaadásnak örvendő zsák krumplit) és elinduljon a háza felé. Normális körülmények közt az ember lánya nem hagyja, hogy csak úgy idegen pasasok cipelgessék őket haza (hacsak nem történetesen egy kurváról van szó) de ez az eset semmiképpen sem illett a „normális körülmények listájára”.  Akárhogy is, valaki mindig is a vesztemet akarta, most, hogy összejöttem egy vámpírral, csak nőtt a „tegyük el láb alól Beckyt” csoport népes tábora. Igazán nem voltunk mindennapi látvány, jól ránk is csodálkoztak volna az emberek, ha nem lett volna hajnali három óra. Nem mindennap cipelget elveszett, törékeny lánykákat egy pasas az ölében. Még mindig nem tudtam semmit az ismeretlen idegenről, se a nevét, se azt, hogy néz ki. Annyit tudtam meg, hogy fekete edzőcipőt viselt, és kétségkívül izmos volt és nem csak azért mert szemrebbenés nélkül ölbe kapott. Nem tudom, ez egy olyan hét volt, amikor mindenkinek egyértelművé válik, hogy az ölében szállítmányozzon. Jó, hogy a családból még senki nem emelgetett. Bár ebben a pillanatban felettébb örültem, hogy nem kell a saját lábamon mennem, akármilyen messzire is vezetett az utunk. Mindenesetre kihasználtam a dolgot, feltűnés nélkül megérintettem a karját és megpróbáltam belehallgatni a fejébe. Nem volt semmi. Mi történt, talán „elszállt az erőm”? De azonnal megbizonyosodtam róla, hogy nem erről van szó. Elsétált mellettünk egy nő (minden bizonnyal foglalkozását tekintve prostituált) és az ő gondolatait hallottam, de később azt kívántam bár ne hallottam volna. Azon gondolkozott, hol lehet ízesített óvszert kapni, mert a múltkor már égető szükségét érezte. Na, ebbe jobbnak láttam, ha nem gondolok bele. A titokzatos idegen megszólalt:
- Itt is vagyunk. Most leteszlek, hogy előkereshessem a kulcsom.
Míg ő a kulcsa után kutatott, azon töprengtem, vajon miként lehetséges, hogy az ő gondolatait nem látom. Eddig Alexander volt az egyetlen, akiét nem láttam, de mivel ő vámpír volt, már meg sem lepődtem. De akár az életemet tettem volna rá, hogy ez a pasas nem vámpír. Teljességgel lehetetlen volt, minden életfunkciója jól működött és meleg volt a teste. Ezt a melegséget éreztem a derekamon is, mikor megérintett, jelezve, hogy az ajtó nyitva áll, bemehetünk. Épp háttal álltam neki és a háznak, és mivel egyáltalán nem számítottam rá, egy halk sóhajjal reagáltam. Megfogta a kezem és bevezetett a házba. Az első benyomásom az volt, mikor beléptem, hogy biztos kőgazdag a pali. Mondjuk mi sem voltunk híján a pénznek, de ez a ház kb kétszer akkora volt, mint a miénk. Az egyetlen baj az volt, hogy sokáig kellett mennem, mielőtt találtam egy villanykapcsolót. Végig tapogatóztam, mikor egyszer csak találtam egyet és felkapcsoltam. Fénynél már jobban szemügyre vehettem az idegent. Sötétbarna haja volt, éjfekete szemeivel úgy nézett, hogy teljesen áthatott a melegség. Hihetetlenül izmos karján egy tetoválás díszelgett. Egyszerű fekete pólót viselt, de még az is határozottan dögösen állt rajta. Többször is végig futtattam a szemem az elképesztő pasin, akinek a nevét még mindig nem tudtam, se azt, hogy ki ő, honnan jött. Mindenesetre elővigyázatosságból előkerestem a zsebemben az ezüst gyűrűm, mert mind tudjuk, mi történik egy vámpírral, ha ezüsthöz ér. És ne felejtsük el: én sem vagyok átlagos lány. Boszorkány vagyok. És tudom, mire vagyok képes, ha veszélyben érzem magam, mint az egyértelműen látható a fiatal vámpírok példájából, akik el akarták rabolni Alexandert.
- Menjünk fel az emeletre. – ajánlotta föl.
- Rendben.
Felmentünk a díszes márvány lépcsőn, és a pasi egy szobába vezetett.
- Érezd magad otthon.
Tátott szájjal néztem újra és újra körbe a hatalmas szobában, majd levetettem magam az ágyra. Olyan voltam, mint egy kislány a csoki gyárban. Majd leültem az ágy szélére.
- El sem hiszem, hogy egyedül laksz itt.
- Pedig így van. Mikor tizennyolc lettem, anyuék vették nekem ezt a házat. Ennek immáron öt éve. De nem azért jöttünk, hogy rólam beszéljünk, hanem, hogy elmondd, mi folyik körülötted, miért ültél a fűben zokogva az éjszaka kellős közepén.
Mindent el akartam mondani neki, töviről-hegyire, nem tudtam soha titkot tartani, és nem is akartam, mert ha megtartom magamnak a részleteket, akkor nem érti az egészet és ha akarna se tudna segíteni, márpedig látszott rajta, hogy akar.
- Hát kezdjük az elején. A nevem Rebecca Crowther, tizennégy éves, és nemrég jöttem rá, hogy boszorkány vagyok.
- Boszorkány? – nézett rám ledöbbenten – Sosem találkoztam még boszorkánnyal. Tudsz varázsolni is?
- Azt még nem próbáltam. De tudok egy-két dolgot, például belelátok az emberek fejébe.
- És én mire gondolok?
- Halvány lila gőzöm sincs, a te gondolataidat nem látom, mint ahogy a barátomét sem. De mindenki másét igen. Az övét különböző okokból nem látom, de azt nem értem, a tiédet miért nem. – felálltam és elindultam felé.
Megfogtam a kezét, azzal a kezemmel, amin a gyűrű volt. A srác értetlenül nézett rám, nem tudta, mit akarok. Minden bizonnyal elég félreérthető voltam, de másképp nem bizonyosodhattam meg róla, hogy mi ő. Nem vághattam hozzá egy ezüst tálcát, bár biztos voltam benne, hogy találok itt és az kevésbé bírna a szexuális közeledés jelével.
- Hogy lehet, hogy nem éget meg? – néztem rá döbbenten.
- Micsoda? – kb olyan meglepett volt, mint én, de különböző okoból.
- A gyűrűm. Ezüst.
- Feltűnt, hogy lélegzem és a szívem is ver?
- Igen, de akkor miért nem látom a gondolataidat?
- Mert ezek szerint te csak az emberek gondolatait látod.
- Miért, te nem vagy az?
- Nem egészen…
- Ha nem vagy vámpír, se ember…akkor mi vagy?
Egészen közel hajolt, mire halkan kimondta:
- Vérfarkas vagyok.