Epilógus

Voltatok már valaha olyan helyzetben, amikor úgy érzitek, senki sem ért meg benneteket, egyedül álltok ezen a bolygón a problémáitokkal, amit szívesen megosztanátok mással, de nem tehetitek? És mikor végre megtaláltátok azt a valakit, aki megért, elfogad, sőt szeret benneteket, úgy ahogy vagytok, nem lehettek vele? Tudom, most mit gondoltok: sablonos történet, sablonos szöveggel egy elkényeztetett picsa fejéből kipattanva. De nem. Rebecca Crowther vagyok, boszorkány és ez az én történetem.

                                                     ***

- Becky, készülsz már?
- Igen Jenny. Mindjárt. Csak nem találom a…ááhh megvan.
- Siess, mert lekéssük az éjfélt. Nem leszel többet tizennégy éves.
- Már itt is vagyok. Hogy nézek ki? – kérdeztem, ahogy trappoltam lefelé a lépcsőn.
Ez egyike azon fölösleges kérdéseknek, amiket a nők 99%-a feltesz a közelében élőknek. Ugyanis mindenki elvárja, hogy azt mondják: nagyszerűen, vagy bombázó, vagy egyszerűen csak annyit mondjanak wáoo. Mikor ilyet kérdezünk, sosem arra vagyunk kíváncsiak, hogy valójában, a másik szerint hogy nézünk ki, csak egy kis önbizalom erősítést kérünk. De ha nem igaz, amit mondanak, szart se érünk vele.
- Úgy nézel ki, mint egy prosti.
- Hogy mondtad??
- Nem mondtam semmit. De gondoltam. Honnan tudta, mire gondolok?
- Én sem tudom.
- Mit nem tudsz?
- Hogy honnan tudtam.
- Te jó ég. Te belelátsz a fejembe?
- Neem. Illetve nem tudom. Fogalmam sincs mi ez az egész. Csak induljunk már, jó?
- Oké.
Jenny a mostohaanyám. Miután anyu meghalt, apu feleségül vette a titkárnőjét. Nem mondhatnám, hogy felhőtlen a viszonyunk, de megvagyunk. Illetve, megvoltunk. Eddig.
Apu már kinn várt a kocsiban. Ahogy kiléptünk a házból, megcsapta az arcomat a meleg, párás, esti levegő. De volt valami más is a levegőben, mint puszta meleg. Valami különleges, valami természetfölötti. Éreztem, hogy ez a születésnap nem lesz olyan, mint a többi. De ez csak egy megérzés volt, általában nem törődtem az ilyenekkel, pedig gyakran megesett, hogy beváltak. Beszálltam a kocsiba és öt perc múlva már ott is voltunk a Szürke Völgyben, ahol a partymat tartották. Már nagyban ment a tánc, a zene, mire odaértem. Ennyit arról, hogy megvárják az ünnepeltet. Itt volt mindenki, aki számított, még az is aki nem: barátok, család, család barátai, barátok családjai. Egy-két ember már merev részeg volt, pedig még csak egy órája tarthat a buli. Odamentem a piás pulthoz (bár tudom, hogy ezt nekem még nem szabadna) ittam egy felest. Azt hiszem rám fért a gondolatolvasós affér után. Egyre több ember gyűlt körém, hogy üdvözöljenek. Nem beszéltek sokat, de mégis úgy éreztem, mintha szétrobbanna a fejem ennyi suttogástól.
- Bocsi, de most mennem kell. – valahogy muszáj volt kijutnom a tömegből.
Mindenféle gondolatokat hallottam, amiket ki sem mondtak az emberek. Egyáltalán fogalmam nem volt mi történik velem. Ekkor odajött hozzám Jenny:
- Elrohantál. Valami baj van? Ezt nem hiszem el, otthagy minden vendéget, aztán meg magyarázkodhatok. Persze, mindig mindent én. Pedig még csak nem is a lányom.
- Nem akarok róla beszélni. Most légy szíves hagyj egyedül.
- Nem, visszajössz, és szépen üdvözölsz mindenkit. – megfogta a karomat és elkezdett visszafelé húzni.
- Azt mondtam hagyj egyedül. – ahogy kirántottam a kezem az övéiből, meggyulladt a ruhája.
- Mit csináltál velem? – sikította.
- Nem tudom. Fogalmam sincs mi ez. Mi történik velem?? – hitetlenkedve forgattam a kezeimet, miközben könnyek csorogtak az arcomon, mit sem törődve a tökéletes sminkemmel. Rohanni kezdtem. Futottam, ahogy a lábam bírta. Mintha csak el kéne érnem valamit, hogy minden újra a régi lehessen. Az erdő felé vettem az irányt. Mikor már a sűrűjében voltam, lassítottam. Koromsötét volt, szinte semmit sem láttam. Alig tíz méterre tőlem csillogni véltem valamit. Közelebb mentem. Egy kis csermely volt, nagyobb kövekkel a szélén. Ráültem az egyikre.
„Hogy lehetséges ez?? Egyik nap még hétköznapi tinédzser vagyok, másik nap pedig már látom mások gondolatait és emberek ruháját gyújtom föl?” gondolkoztam. Reméltem az én gondolataimat nem látja senki. Éppen próbáltam rendbe tenni a sminkemet, mikor lépteket hallottam a hátam mögül. Nem mertem megfordulni. Csak hallgattam, ahogy egyre közeledik felém. Mellém lépett és leült egy kőre.
- Mit csinál egy ilyen szép lány, kinn az erdőben, egyedül, az éjszaka közepén? – kezdte.
- Itatja az egereket. Más programom sincs a születésnapomon, hajnali kettő előtt pár perccel, mint egy tök sötét erdőben kuksolni egyedül és sírni. - mondtam.
- Mi történt?
- Érezted már valaha úgy magad, hogy teljesen egyedül vagy, mindenki utál és legszívesebben meghalnál?
- Szinte minden nap.
- Valami történik velem, de fogalmam sincs, hogy mi az. De félek, ha bárkinek is elmondom, hülyének néz és bezárat a gyogyóba. – patakokban folytak a könnyeim.
Nem voltam soha sírós fajta, de most úgy éreztem, nem tudom abbahagyni. A srác mellére hajtottam a fejem és ő átkarolt.
- Megértelek. Én is hasonlón mentem keresztül.
Éreztem, hogy teljesen megnyugszom. A srác hideg bőre, a mámorító illata…de várjunk csak. Miért nem hallom az ő gondolatait is? A csend, hogy végre nem zúg a fejem, határtalan nyugalommal töltött el. Ki ez a srác?
- Na, jobban vagy már? – kérdezte.
- Igen, sokkal, köszi. – mosolyogtam rá.
- Ja, egyébként Alexander vagyok. Alexander Northon.
- Rebecca.
A szeme jéghideg kék volt, mégis olyan melegséget árasztott…
- Olyan más vagy, mint a többiek… Olyan különleges.
- Azt hiszem különlegességből már kijutott nekem mára elég.
- Pontosan mi történt?
- Olvastam mások gondolataiban. De azt kívánom bár ne tettem volna. Most megtudtam mi is az igazi véleménye rólam a mostohaanyámnak. Sosem voltunk túl jóban, de most… És aztán mikor összevesztünk és vissza akart ráncigálni akkor felgyújtottam a ruháját.
Alexander nevetett.
- Hé, ez egyáltalán nem vicces! – meglöktem, de véletlen túl nagyra sikerült és beleesett a patakba. Megfogta a kezem és magával rántott.
- Ez kurva hideg!! – sikítottam föl.
- Te löktél bele engem…én csak „véletlenül” megfogtam a kezed és berántottalak. – nevetett.
- Ezt még visszakapod. – lenyomtam a víz alá, de nem tudtam lenn tartani, feljött és ölbe kapott.
- Tegyééél le!! – kiabáltam.
Kihozott a partra, de megbotlott egy kőben, így mindketten a fűben landoltunk. Rám esett, így elég félreérthető pozícióba kerültünk. Csak néztük egymást, mire ő egyszer csak váratlanul megcsókolt. Szinte izzott körülöttünk a levegő. Ahogy ujjaink egymásba fonódtak, egy szisszenéssel elkapta a kezét.
- Aúú, milyen gyűrű ez? – kérdezte.
- Ezüst. Még a tizenkettedik születésnapomra kaptam. Miért? Megégetett?
- Igen…
Felültem.
- Tehát te…vámpír vagy?
- Az vagyok. – és lesütötte a szemét, mintha valamit szégyellne.
- Akkor leveszem a gyűrűt és folytathatjuk…
- Téged nem is zavar, hogy egy szörnyeteg vagyok?
- Nem. Én sem vagyok átlagos lány. Igaz, nem vagyok vámpír, de…
- Rebecca. Vért iszom, gyilkolok. Félned kéne tőlem. – nézett rám, majd újra elkapta tekintetét.
- De én nem félek. – kezemmel végig simítottam az arcát, majd magam felé fordítottam.
A szeme most még világosabb, dermesztő kék lett. De igazat mondtam…nem féltem tőle. Tudtam, hogy nem fog bántani. Megcsókoltam. Ledöntött a fűre. Láttam, ahogy előjönnek a fogai. Még mindig nem féltem. Eljátszottam a gondolattal, milyen lenne, ha azok a fogak a nyakamba vésődnének. Egyszerűen akármire gondoltam vele kapcsolatban, nem tudtam megijedni. Nem értettem, hogy lehetséges ez. Csak feküdtünk és csókolóztunk, néha a kezünk bevándorolt a másik pólója alá, de semmi több. Illetve, lehet, hogy lett volna több is, ha nem történik valami.
- Basszus. – mondta Alex.
- Mi történt? Már nincs rajtam több ezüst…
- Nem az a baj. Hajnalodik…
- …és a napon megégsz, tudom. Miért nem tud egy kicsit a seggén ülni a Föld? Minek kell forognia és elhoznia a reggelt? – mérgelődtem.
Komolyan mérges voltam. Lemondani a szexről a természet lágy ölén a tetves nap miatt…komolyan meg akartam állítani a Földet, hogy szűnjön meg forogni. Mert bár tudtam egy-két dolgot, de erre sajnos nem voltam képes.
- Ha rajtam múlna, maradnék, tudod. Kiviszlek az erdőből, onnan már hazatalálsz, ugye?
- Igen, köszi.
Ölbe kapott és egy szempillantás alatt már kinn is álltunk a Szürke Völgyben. De tényleg, alig pislogtam kettőt, és már ki is keveredtünk a sötét erdőből.
- Wáóó. Ez gyors volt. Nem akarsz hazavinni magadhoz? – kérdeztem, miközben a karjaimat összefontam a nyaka körül, de csak nehezen, mert elég magas volt. Lábujjhegyre kellett állnom.
- Nem tehetem. Este találkozunk. – lehajolt és megcsókolt.
Éreztem, hogy ő sem akar elmenni, én meg végképp nem akartam. Legalább két percig egyfolytában faltuk egymás ajkait.
- Tényleg menned kéne. Füstöl a karod.
- A francba. Szia Rebecca.
- Szia Alexander.
Hülye nap. Idióta, seggfej nap! Amint kikáromkodtam magam, elindultam hazafelé. Már csak egy gondom maradt: hogy fogok apuék elé állni, azok után, hogy felszívódtam?

***

- Hála az égnek. Rebecca, hát te élsz? Köszönöm Istenem! – ezekkel a szavakkal fogadtak, mikor beléptem az ajtón. Apu rohant ki elsőnek, majd utána kicsődült a fél família. Még Jenny is átölelt. Mindenki szívből örült, amiről új képességemnek köszönhetően megbizonyosodhattam. Még mázli, hogy az én gondolataimat nem látta senki… Úgy döntöttem ez titok marad, mind a képességemről és mind Alexanderről szóló rész is. Nem akartam, hogy bárki is előítéletes legyen vele, márpedig, ha valakiről kiderül, hogy vámpír, nagy eséllyel indul az előítéletes megkülönböztetésre. Ez persze teljesen jogtalan és szemét dolog, mert Alexander kedves, jóindulatú és engem sosem bántana. Amíg ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, apu félrehívott.
- Jenny azt mondta, kitaláltad mit gondolt. Igaz ez?
Na, ennyit a titoktartásról…
- Igen. De nem értem, hogyan lehetséges ez.
- Nos, én igen. Szeretnéd megtudni, mi történt veled?
Már hogy a fenébe ne szerettem volna. Elég sok volt ez így a mai napra. Gondolatolvasás, gyújtogatás gyufa nélkül, vámpírpasi… Nem egy hétköznapi lány ismertetőjegyei.
- Nem ártana…- mondtam, majd elindultam utána.
Kimentünk a kertbe, onnan le a pincébe. Apu egy sötét falon tapogatózott, majd hirtelen megnyílt a kőfal. Mintha egy teljesen új világba léptem volna: régi, poros könyvek, még porosabb polcokon, képek, még a tizennyolcadik századból, szobrok és egy asztal, fiókokkal. Tátott szájjal sétáltam végig az épületben, aztán apu leült az asztalhoz. Követtem.
- Mit keresünk itt? Még soha nem jártam itt. – mondtam.
Apu válaszként csak elővett egy családfa-szerűséget a fiókból és elém tolta.
- És ez mit segít énrajtam?
- Ez a családunk. Ősrégi boszorkánycsalád.
- Ha ez most valami vicc, nem ez a legalkalmasabb idő…
- Nem viccelek. Ez halálkomoly. A Crowtherek női tagjai mindig is természetfeletti erők birtoklói voltak. De évszázadokkal ezelőtt irigylőink elátkoztak, hogy ne szülessen több leánygyermek, így családunk a feledés homályába merült. Ezért is volt határos a csodával, hogy megszülettél. Tudtuk, hogy eljön ez a nap, mikor el kell mondanunk, ki is vagy valójában. De aztán édesanyád meghalt, így rám hárult a feladat. Édesanyád nem volt boszorkány, csak egy egyszerű nő, de tudott családunk létezéséről, történelméről. Úgy döntöttem, joga van tudni, mielőtt csatlakozik a családhoz.
- Anyu halála is köthető ehhez a dologhoz?
- Nagyon is. A Vallery család ölette meg, mert lányt szült.
- Szóval miattam halt meg? – könnyek szöktek a szemembe.
- Nem, kicsim, nem a te hibád. De most, hogy megjelentek a képességeid, tudni fogják hol vagy, merre jársz, mit csinálsz… Ezért nagyon vigyázz kivel állsz szóba, kivel barátkozol, kinek mondasz el dolgokat! Nem találkoztál mostanában furcsa emberekkel?

- Nem. – mondtam. Végül is ez nem volt hazugság. Alex nem volt ember. Ő vámpír volt.
Nem tudtam, hogy jelentenek e egyáltalán veszélyt a vámpírok rám nézve, de nem mertem megkérdezni, mert ha igen, akkor apu nagyon dühös lesz a ma hajnalban történtek miatt.
Ezért inkább csendben meredtem a családfára, ismerős neveket keresve. Közben eszembe jutott valami.
- Apu, kérdezhetek valamit?
- Akármit.
- Milyen képességekkel rendelkeznek a boszorkányok?
- Ez egyén függő. De az alapok általában a természeti jelenségek uralása, varázslás, túlvilággal való kapcsolat és általában mindenkinek van valami különleges képessége. A te esetedben ez a gondolatolvasás.
- Nem örülök neki. Eddig sem voltunk túl jóban Jennyvel, de most legszívesebben varangyos békává változtatnám.
- Ő is csak ember. Vannak hibái, mindenkinek vannak.
- De apu, az nem hiba, hogy leprostizott, és mindenért engem okol, meg ráncigál. Persze, hogy felgyújtom a ruháját.
- Mit csináltál?? – akadt ki apu.
- Háát véletlen volt. Csak megfogta a kezem és elkezdett rángatni vissza a tömegbe és mikor megpróbáltam kihúzni a kezem, meggyulladt a ruhája. Tényleg nem direkt csináltam. Sajnálom.
- Jól van, semmi baj. Csak ne használd rossz célokra az erőd. És most mutasd, mit tudsz még?
- Hát még igazából én sem tudom. – körbenéztem, hátha akad valami, amin kipróbálhatom.
De nem találtam semmit. Aztán gondoltam kipróbálok valamit, amit még egy régebbi filmben láttam. Erősen koncentráltam egy bizonyos könyvre, nem telt bele fél percbe és már repült is felém. Megfogtam.
- Büszkeség és balítélet. – mondtam, majd átnyújtottam apunak a könyvet.
- Hűha. De furcsa, hogy csak ez az egy jött ide, mikor van még belőle tizenkét példány.
- Akkor erre nyilván már nincs szükség. Tedd le az asztalra. – mondtam.
Miután apu letette, ismét erősen koncentráltam és néztem, ahogy hamuvá porlad a könyv.
- Látszik, hogy évszázadok óta nem volt női tagja a családnak. Minden felgyülemlett erő most benned foglalta el helyét. De most menjünk, nem szeretném, ha Jenny gyanakodni kezdene, és utánunk jönne.
- Neki nem mondtad el? – csodálkoztam.
- Nem. Valahogy nem éreztem úgy, hogy megbízhatok benne annyira, hogy elmondjam. Főleg, hogy te is itt vagy, nem lenne biztonságos terjeszteni, nehogy egy nem megfelelő személy kezébe jusson az információ. Szeretnélek minél tovább megóvni a bajtól, hogy lehetőleg minél később találjanak rád. De számíts rá, hogy egyszer felkeresnek, és nem lesznek jó szándékaik.
- Rendben. Figyelni fogok.
Ahogy elhagytuk a helységet, a kőfal bezárult. Mintha tudta volna, hogy mást nem szabad beengednie. Felszaladtam a lépcsőn. Kinn már szikrázó napsütés volt és eléggé szokatlan volt a halvány, öreg lámpafényű titkos épülethez képest. Hunyorogva sétáltam vissza a házba, apu utánam.
- Azt hiszem, én most alszom egy kicsit. Kicsit hosszúra sikeredett ez az éjszaka. – mondtam.
- Menj csak. Szép álmokat.
Bementem a szobámba és magamra zártam az ajtót, biztos, ami biztos alapon. Ledőltem az ágyra és már aludtam is.

***

Rémülten ültem fel az ágyamban, arra ébredve, hogy valaki veri az ablakom. Meggyújtottam az ágyamhoz legközelebb eső mécsest (természetesen gyufa nélkül) és elindultam az ablak felé. Elhúztam a függönyt és egy kék szempárral találkoztam.
- Alexander. Te vagy az? A frászt hozod rám. – kinyitottam az ablakot, arra várva, hogy bejöjjön.
- Be kell, hogy hívj, emlékszel?
- Ja, majd’ elfelejtettem. Fáradj be.
Csak a csíkot láttam mögötte, ahogy besuhant, majd éreztem ajkait az enyémen.
- Hol is tartottunk? – kezdte.
Hanyatt döntött az ágyamon. Elkezdte lehúzni a felsőmet.
- Várj. Mondanom kell valamit.
- Szerintem az ráér. – majd lefejtette rólam a felsőt.
- Meggyőztél. – mosolyogtam rá, majd elkezdtem kigombolni az ingét.
Mikor már csak egy szál fehérneműben csókolóztunk és elkezdte kicsatolni a melltartómat, valaki kopogott.
- Mi van?! – szóltam ki idegesen.
- Csak én vagyok. – mondta apu – Bemehetek?
- Azt most inkább ne. – szóltam sokat sejtetően.
- Van nálad valaki?
- Ööö…igen. Az egyik…izé…barátom.
- Nehogy megtudja, hogy boszorkány vagy! – mivel apu tudta, hogy látom a gondolatait, ezért csak erre gondolt, nehogy meghalljon az állítólagos „barátom” valamit.
- Jól van. De most menj…el…légy szíves. – csak szaggatottan tudtam beszélni, mert közben Alexander folytatta, amit abbahagyott. Úgy tűnt nem bírja ki, ha még egy napot várnia kell. Levette rólam a melltartót és lassan haladt lefelé, forró nyálcsíkot húzva végig a hasamon. Mikor hallottam a hálószoba ajtajának csukódását, elengedhettem magam. Mikor az összes ruhanemű lekerült rólam, Alex ismét megcsókolt. Majd lekerült az ő utolsó ruhadarabja is. És aztán megtörtént. Ez volt az első alkalom és csodálatos volt, pont, ahogy elképzeltem. Na, jó, nem pont úgy, mert álmomban sem gondoltam volna, hogy egy vámpírral fogom elveszteni a szüzességem, ja és az sem jutott volna eszembe, a legrosszabb rémálmaimban sem, hogy esetleg boszorkány lehetek.

                                                      ***
Alexander az ágy háttámlájának dőlve ült, én az ölében. Fejét a nyakamhoz hajtotta, és mélyet szippantott a bőröm illatából.
- Olyan ismerős ez az illat. – mondta.
- Honnan?
- Nem tudom, régről. – majd egy perc múlva feleszmélt – Te jó ég, olyan illatod van, mint a salemi boszorkányoknak.
- Ezt próbáltam elmondani, még azelőtt, hogy…khm.
- Csak azt ne mondd, hogy boszorkány vagy!
- Oké, akkor nem mondom. De attól még így van.
- Engem apám meg fog ölni. Kicsinál. Elevenen megnyúz, aztán karóba húzást követően eléget.
- De miért? Mi az, ami ennyire tiltott?
- A boszorkányokkal való kapcsolatom. És szerintem a te anyád sem igazán díjazná, h megtudná, hogy vámpírral keféltél.
- Édesanyám halott. Apuval élek meg Jennyvel, az új feleségével. És anyu különben sem volt boszorkány. Apám ágáról öröklődött.
- Azt meg hogy?
- Hát még évszázadokkal ezelőtt elátkozták a családunkat, hogy ne születhessen leánygyermekük. De én valahogy mégis a világra jöttem, édesanyámat megölték ezért, és most századok boszorkányhatalma gyűlt fel bennem.
Ebben a pillanatban hangos csörgéssel törték be az ablakot. Két korombeli srác repült be rajta, megragadták a karomat és a falhoz csaptak. El akarták vinni Alexandert. Fakarót szúrtak a szívébe, amitől teljesen lebénult. Csak a közhiedelemnek volt köszönhető, hogy az emberek azt hitték, a vámpírok ettől meghalnak. A fakarótól csupán lebénultak, de én ezt akkor még nem tudtam. Eközben én minden erőmet összeszedve felálltam. Szemem villámokat szórt, hajam úgy lobogott, mintha szélvihar tombolna a házban, majd lassan a levegőbe emelkedtem.
- Engedjétek el! – kiabáltam rá a fiúkra.
- Miért tennénk?? – nevettek.
Válaszképpen hamuvá égettem az egyiket a puszta gondolatommal.
- Nos, választhatsz: szélsebesen hagyod el a házam vagy a barátod sorsára jutsz. Tiéd a döntés.
- Eeel….meeegy…eeek. – dadogta, majd ott húzott ki, ahol bejött.
Leereszkedtem a földre és Alexanderhez futottam.
- Kérlek ne hagyj el! – könnyek potyogtak a szememből a takaróra.
- A… kka…rót. – nyögte Alex.
Egy határozott mozdulattal kirántottam a mellkasából. Fellélegzett.
- Hála az égnek! – öleltem át.
- Nem, hála neked. – mosolygott rám.
Láttam, ahogy begyógyul a sebe. Ámulva néztem, majd megszólaltam:
- Sajnálom, hogy bajba kevertelek. Egyáltalán nem állt szándékomban. Ha most elmész, megértem.
- Elmenni? Sosem hagynálak el. Főleg azok után, amit ma tettél értem.
- Semmiség.
- Megmentetted az életem. Köszönöm. – megcsókolt.
- Szívesen tettem. De sehogy sem tudok rájönni, hogy csináltam. Olyan voltam, mint egy természetfölötti lény. Lebegtem és a gondolatommal hamuvá égettem egy embert.
- Hiába, erős boszorkány vagy. – mosolygott rám.
- Akkor sem értem, hogy lettem erre képes. Apu mondta, hogy nagy erő lakozik bennem, és gondolom még az is rátett egy lapáttal, hogy téged akartak elvinni, de ez akkor is sok.
- Valaki jön. – mondta Alex.
És valóban. Fél perc múlva már nyílt is a hálószoba ajtaja és az a valaki rohant a szobám felé. Apám volt. Hallottam a gondolatait.
- Mi a szent szar volt ez? Nem ajánlom, hogy baja essen a lányomnak, különben nem állok jót magamért. – ideért és dörömbölt az ajtón – Nyisd ki Becky! Mi történt?
Kinyitottam az ajtót.
- Jól vagyok, apu. Nem történt semmi baj.
- Köszönöm Istenem! – könnyebbült meg apu.
- Inkább a lányának köszönje. – lépett elő Alex is.
- Hát te ki vagy? – kérdezte apu kicsit meglepetten, ugyanis Alex csak egy nadrágot viselt, az inge pedig rajtam volt.
- Alexander Norton vagyok, Rebecca „egyik barátja”- ugyanazokat a szavakat használta, amiket én, mikor elküldtem aput, mert valaminek épp a közepén voltunk.
- Henry Crowther. – kezet ráztak.
- De hideg a kezed. – kapta el apu az övét.
- Bocsánat. Rossz a vérkeringésem.
Alig bírtam visszafojtani az előtörő kuncogást. Köztudott ugyanis, hogy a vámpíroknak nincs vérkeringésük. Leginkább semmi sem működik úgy a szervezetükben, ami a miénkben. A szívük nem dobog, nem működnek a belső szerveik és még sorolhatnám.
- Mi olyan vicces, Becky? – kérdezte apu.
- Semmi. Nem lényeges. – mondtam komoly fejet tettetve. – Nos, ez hatásosan égő volt.
- Ami igaz az igaz. Én most elmegyek. Nagyon örültem Mr. Crowther. Rebecca, holnap találkozunk. – mondta Alex és el akart indulni, de megfogtam a kezét.
- Várj. Apu, elmegyünk egy kicsit sétálni, nem gond?
- Nem dehogy, menjetek csak.
Alexander az ablak felé indult, de megállítottam. Mivel tudtam, úgyis mindent hall, egész halkan a levegőbe suttogtam:
- Nem gondolom, hogy az ablakon kéne távoznunk. Apu kicsit kiborulna. – közben magamra rángattam egy nadrágot.
Úgy tűnt vette a lapot. Kisétáltunk az ajtón keresztül, mint a hagyományos emberek. Még hallottam apu gondolatait, ahogy észreveszi a nagy halom hamut:
- Mi ez a sok kosz? Mit csináltak ezek itt? Oké, nem akarom tudni.

                                                         ***

- Tehát akkor mit jelentsen ez? Nem lehetünk együtt? – kérdeztem.
- A törvény szerint nem. Vámpírok nem járhatnak boszorkányokkal.
- És te együtt akarsz maradni velem, annak ellenére, hogy boszorkány vagyok?
- Ez elég hülye kérdés volt, már bocs. Persze, hogy együtt akarok. Ha te nem vagy, én már halott vagyok. Véglegesen. – szembe fordult velem, megfogta a kezem és megcsókolt.
Hirtelen suhogásra lettem figyelmes, majd Alexandert elragadta mellőlem valami. Aztán semmi. Ott álltam a puszta kellős közepén, egyedül, a sötétben. Térdre rogytam és zokogtam. Nem tudtam, mit tehetnék és ez a tehetetlenség iszonyúan elszomorított. Csak sírtam és sírtam.